David Baltimore
| David Baltimore | |
 | |
| Született | 1938. március 7.[1][2][3][4][5] New York |
| Elhunyt | 2025. szeptember 6. (87 évesen)[6][7] Woods Hole[8] |
| Állampolgársága | amerikai |
| Gyermekei | egy gyermek |
| Foglalkozása | molekuláris biológus, virológus |
| Tisztsége |
|
| Iskolái |
|
| Kitüntetései | orvostudományi Nobel-díj (1975) |
| Halál oka | rák[8] |
 A Wikimédia Commons tartalmaz David Baltimore témájú médiaállományokat. | |
David Baltimore (New York, 1938. március 7. – Woods Hole, Massachusetts, 2025. szeptember 6.) amerikai molekuláris biológus és virológus. 1975-ben Renato Dulbeccóval és Howard Martin Teminnel együtt orvostudományi Nobel-díjban részesült a reverz transzkripció felfedezéséért. Baltimore állította össze a vírusok taxonómiájának egyik általánosan alkalmazott rendszerét.
Tanulmányai
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Apja, Richard Baltimore ortodox zsidó nőiruha-kereskedő volt, míg anyja, a meggyőződéses ateista Gertrude Baltimore (lánykori nevén Lipschitz) két gyermeke megszületése után (Davidnek van egy öccse, Robert S. Baltimore, aki a Yale Egyetemen lett kutatóorvos) pszichológiát tanult a New York Egyetemen és később ő maga is tanított a felsőoktatásban.
A 40-es évek elején a család kiköltözött New York elővárosába, Great Neckbe. David a helyi elemi és középiskola elvégzése után a pennsylvaniai Swarthmore College-ben folytatta tanulmányait; fő tárgyai a biológia és kémia voltak. A főiskola alatt egy nyarat a Cold Spring Harbor Laboratoryban töltött kutatómunkával és ekkor fordult érdeklődése a molekuláris biológia felé.
1960-ban BSc oklevelet kapott és ezután a Massachusetts Institute of Technology-n kezdett biofizikát tanulni, de 1961-ben átment a Rockefeller Egyetemre, ahol végül az állati vírusokból írta meg doktori disszertációját 1964-ben. 1963-64-ben az MIT-n, 64-65-ben a New York-i Albert Einstein College of Medicine-en dolgozott posztdoktori állásban, ezután pedig a kaliforniai La Jollában lett a Salk Institute munkatársa, ahol közös kutatást végzett Renato Dulbeccóval.
1968-ban visszatért az MIT-re, ahol adjunktusként, 1972-től pedig professzorként dolgozott. 1974-ben csatlakozott az egyetem Salvador Luria által vezetett Rákkutató Központjához.
Tudományos munkássága
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Baltimore kutatásai az állati vírusokra fókuszáltak és 1970-ben az egér leukémia-vírusból (MLV), majd utána a Rous szarkóma-vírusból (RSV) is izolálta a reverz transzkriptáz enzimet, amely RNS-t képes DNS-sé átírni és ezzel teljesen felborította a molekuláris biológia addigi "centrális dogmáját", miszerint információ csak DNS-RNS-fehérje irányba áramlik a sejtekben. Az enzimet tőle függetlenül Howard Temin is felfedezte a Wisconsin–Madison Egyetemen (Baltimore még a középiskolából ismerte Temint).
1975-ben Baltimore, Temin és Renato Dulbecco elnyerte az az évi orvostudományi Nobel-díjat "a tumorvírusok és a sejtek genetikai anyag közötti kölcsönhatás felfedezéséért".
Ugyanebben az évben Baltimore volt az egyik szervezője az asilomari konferenciának, ahol a rekombináns DNS-technológia vezető szakemberei első alkalommal tárgyalták meg a génsebészet potenciális veszélyeit és felállították a kutatások során alkalmazandó etikai szabályokat.
A 70-es években kidolgozta a vírusok osztályozásának ma is alkalmazott rendszerét, amely a genetikai anyaguk, és annak másolása alapján sorolja hét főcsoportba a vírusokat.
Későbbi pályafutása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
1982-ben ő lett a vezetője az MIT-n belül létrehozott Whitehead Orvosbiológiai Kutatóintézetnek. Az ő laboratóriumában fedezték fel az immunglobulinok és T-sejt receptorok variabilitását létrehozó RAG-1 és RAG-2 enzimeket és a vírusfertőzések és egyéb stresszhelyzetek elleni védekezésben központi szerepet játszó NF-κB komplexet.
1990-ben meghívták a Rockefeller Egyetem élére, de 1991-ben egy hamisítási botrány miatt lemondott. Egyik munkatársát, a brazil Thereza Imanishi-Karit azzal vádolták, hogy 1986-ban meghamisította mérési eredményeit. Az erről a kísérletről írt cikkben Baltimore is társszerző volt és megpróbálta elsimítani az ügyet, rávette a vád képviselőjét, hogy vonja vissza állításait. A kísérleti adatok mégis valótlannak bizonyultak, Baltimore pedig kénytelen volt lemondani a Rockefeller Egyetem vezetéséről és visszatért az MIT-re.
1997 és 2005 között Baltimore volt a California Institute of Technology igazgatója. 1999-ben Nemzeti Tudományos Éremmel tüntették ki.
Családja
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]David Baltimore 1968-ban házasodott össze a szintén kutató Alice S. Huanggal. Egy lányuk született, Teak Baltimore.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), Балтимор Дейвид, 2015. szeptember 27.
- ↑ "SNAC" (angol nyelven). Hozzáférés: 2017. október 9.
- ↑ "Encyclopædia Britannica". Encyclopædia Britannica Online (angol nyelven). Hozzáférés: 2017. október 9.
- ↑ "Brockhaus Enzyklopädie". Brockhaus (német nyelven). F.A. Brockhaus. 1796. Hozzáférés: 2017. október 9.
- ↑ "Munzinger Personen" (német nyelven). Hozzáférés: 2017. október 9.
- ↑ "David Baltimore, former Caltech president and Nobel winner, dead at 87" (angol nyelven). Pasadena Star-News. 2025. szeptember 7. Hozzáférés: 2025. szeptember 8.
- ↑ Gina Kolata (2025. szeptember 7.). "David Baltimore, Nobel-Winning Molecular Biologist, Dies at 87". The New York Times (angol nyelven). The New York Times Company. Hozzáférés: 2025. szeptember 7.
- 1 2 Gina Kolata (2025. szeptember 7.). "David Baltimore, Nobel-Winning Molecular Biologist, Dies at 87". The New York Times (angol nyelven). The New York Times Company. Hozzáférés: 2025. szeptember 7.
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- David Baltimore – Biographical NobelPrize.org
- David Baltimore Notable Names Database
- Sara Lippincott: Interview with David Baltimore California Institute of Technology Archives]
- Philip J. Hilts:Crucial Data Were Fabricated In Report Signed by Top Biologist The New York Times, 21 March 1991
