Ima

Albrecht Dürer Imádkozó kezek című tanulmánya (1508)

Az ima vagy imádság a vallásgyakorlat egyik alapvető formája: olyan szándékos megszólítás, odafordulás vagy kapcsolattartás, amelyet az imádkozó egy személyesnek tekintett Istenhez, istenséghez vagy más természetfölötti személyhez intéz. Az ima magában foglalhat imádást és dicsőítést, hálaadást, bűnbánatot, kérést, közbenjárást, panaszt, fogadalmat vagy csendes jelenlétet. A szó nemcsak a cselekedetet, hanem a szóban vagy írásban rögzített imaszöveget is jelöli.

Az imádkozás történhet egyénileg vagy közösségben, hangosan, énekelve vagy belsőleg; lehet kötött szövegű, rögtönzött, illetve szavak nélküli. A vallási hagyományok az imát gyakran meghatározott időkhöz, helyekhez, testtartásokhoz, gesztusokhoz, szent szövegekhez és szertartásokhoz kapcsolják. Az „ima” fogalma azonban nem minden vallásban fedi pontosan ugyanazt: a személyes istenhez intézett könyörgés mellett egyes hagyományokban a mantra, a recitáció, a meditáció vagy a szemlélődés bizonyos formáit is imának nevezik, míg más irányzatok ezeket külön gyakorlatként tartják számon.

A vallástudomány az imát rendszerint megkülönbözteti a mágikus formulától. Az imában a kért eredmény az isteni vagy természetfölötti személy szabad akaratától függ; a mágikus eljárás ezzel szemben a szavaknak, tárgyaknak vagy rítusoknak önmagukban működő, kényszerítő hatást tulajdonít. A történeti források nem igazolják azt az egyenes vonalú fejlődési sémát, amely szerint az ima szükségképpen a mágiából alakult volna ki, bár a kétféle magatartás egyes népi vagy rituális gyakorlatokban összekeveredhet.

Fogalma és jellemzői

A fenomenológiai meghatározások az imát az ember és a személyesnek tekintett transzcendens valóság közötti kapcsolat egyik formájaként írják le. Ebben a megközelítésben az ima nem pusztán információközlés: a megszólítás, a bizalom, a függés, a tisztelet, az önátadás és a közösség kifejezése is lehet. Az monoteista vallásokban az ima címzettje mindenekelőtt az egyetlen Isten; a többistenhívő hagyományokban a hívő a kérés tárgyának vagy az ünnepnek megfelelő istenséghez fordulhat. Ahol a végső valóságot személytelenül értelmezik, ott az „ima” szó használata tágabb és részben analóg értelemben történik.

A keresztény teológiai hagyomány több, egymást kiegészítő meghatározást őrzött meg. Damaszkuszi Szent János nyomán az ima az értelem Istenhez emelése és a megfelelő javak kérése; Nüsszai Szent Gergely és más egyházatyák az Istennel való beszélgetésként is jellemezték. A skolasztikus teológia szűkebb értelemben a kérő imát, tágabban pedig az Istenhez fordulás egészét nevezte imádságnak. A Katolikus Egyház Katekizmusa az imát az élő és igaz Istennel fennálló eleven, személyes kapcsolatként, továbbá Isten és az ember Krisztusban létrejövő szövetségi kapcsolatának cselekedeteként fogalmazza meg.

A külső forma önmagában nem dönti el az ima vallási jelentését. Ugyanaz a szöveg lehet közösségi liturgia, személyes elmélkedés vagy figyelmetlenül végzett recitáció; a csend pedig egyaránt jelenthet szemlélődést, meditációt vagy egyszerű hallgatást. A vallási hagyományok ezért rendszerint együtt tárgyalják a külső rendet és a belső szándékot. A kötött szöveg és a személyes, benső ima nem szükségképpen ellentétei egymásnak: a rögzített formula közös hitet őrizhet, segítheti a figyelmet és keretet adhat a szemlélődésnek, míg a rögtönzött ima közvetlenül fejezheti ki az adott helyzetet.

Történeti áttekintés

Az ima korai történetéről főként régészeti emlékek, himnuszok, templomi feliratok és vallási szövegek tanúskodnak. Az ókori mezopotámiai és egyiptomi kultúrákban fennmaradtak istendicsérő himnuszok, királyi és magánkönyörgések, bűnvalló szövegek és templomi liturgiák. Ezek az imák nem kizárólag anyagi javakra irányultak: a védelem és gyógyulás mellett az igazságosságot, a bűnbocsánatot és az isteni jelenlétet is kérhették.

Az ókori görög vallásban az ima rendszerint áldozathoz, fogadalomhoz vagy nyilvános szertartáshoz kapcsolódott. A megszólítás gyakran felsorolta az istenség neveit és jelzőit, majd emlékeztetett a korábbi tiszteletadásra, végül előadta a kérést. A görög filozófusok közül többen erkölcsi szempontból bírálták a méltatlan vagy önző kéréseket; Szókratész és Platón hagyományában megjelent a belső jóért, bölcsességért és helyes életért mondott ima eszménye. A római vallásban a pontosan végzett formula, a megfelelő istennév és a szertartási rend különös jelentőséget kapott, ugyanakkor a családi és személyes könyörgés is jelen volt.

Az ókori Izrael imádsága a bibliai szövetség, Isten jelenléte és hűsége köré rendeződött. A Zsoltárok könyve dicsőítő, hálaadó, panaszos, bűnbánati és kérő énekei a későbbi zsidó és keresztény imádság legfontosabb közös forrásai lettek. A babiloni fogság idején és a második templom korában a templomi áldozati kultusz mellett egyre részletesebb zsinagógai és otthoni imarend alakult ki. A bibliai imákban a személyes és a közösségi nézőpont gyakran összekapcsolódik: az egyén saját szükségét a nép történetének és Isten ígéreteinek összefüggésében mondja el.

A kereszténység az ószövetségi és zsidó imahagyományt Jézus Krisztus személye, tanítása, halála és feltámadása felől értelmezte. Az első keresztény közösségek megtartották a zsoltárokat, a napszakokhoz kötött imát, az áldásokat és a közbenjárást, ugyanakkor saját himnuszokat, doxológiákat és eucharisztikus imákat alkottak. A szerzetesség kialakulásával a zsoltárok rendszeres imádkozása napi renddé szerveződött; ebből fejlődtek ki a keleti imaórák és a nyugati zsolozsma. A középkorban az egyházi liturgia mellett sokféle magánáhítat, litánia, zarándokima, Mária-ima, passióelmélkedés és laikus imakönyv terjedt el.

A reformáció nem szüntette meg a kötött imát, hanem felekezetenként eltérően rendezte át annak tekintélyét és használatát. Luther Márton és Kálvin János nagy jelentőséget tulajdonított a Miatyánknak, a zsoltároknak és a bibliai mintáknak; az lutheránus és református istentiszteletben megmaradtak rögzített könyörgések és énekelt imák. Az anglikán Book of Common Prayer a bibliai olvasmányokat, a zsoltározást, a napi imaórákat és a szentségi liturgiákat egységes imakönyvben rendezte el. Más protestáns irányzatok nagyobb teret adtak a rögtönzött imának, miközben a Miatyánk, a gyülekezeti ének és a bibliaolvasás továbbra is meghatározó maradt.

A modern korban az ima hagyományos közösségi formái mellett megerősödtek a laikus lelkiségi mozgalmak, a bibliakörök, az ökumenikus imaalkalmak és a médián keresztül szervezett közös imák. A vallásszociológia és a valláspszichológia az imát identitásképző, jelentésadó és megküzdést segítő gyakorlatként is vizsgálja, miközben a teológiai hagyományok továbbra is elsősorban az ember és a transzcendens közötti kapcsolatként értelmezik.

A kereszténységben

Bibliai alapok

A Biblia imádságai nem alkotnak egyetlen műfajt. Az Ószövetségben az imát olyan igék fejezik ki, mint a hívás, kiáltás, könyörgés, áldás, dicséret, hálaadás, a lélek kiöntése vagy Isten arcának keresése. A pátriárkák történeteiben az ima gyakran cselekedetben, oltárépítésben, engedelmességben és közbenjárásban jelenik meg. Ábrahám Szodomáért könyörög, Mózes a népért jár közben, Anna személyes fájdalmát önti ki Isten előtt, Dávid alakjához pedig a zsoltári hagyomány kapcsolódik. A próféták imája egyszerre foglalhat magában panaszt, vitát, bűnvallást és a népért mondott közbenjárást.

A zsoltárok az emberi élet széles tartományát viszik Isten elé: örömöt, félelmet, betegséget, üldöztetést, bűntudatot, közösségi katasztrófát és reményt. A panaszzsoltárokban az imádkozó kérdezhet és tiltakozhat, de a panasz rendszerint Istenhez, nem pedig Istentől elfordulva hangzik el. Az ún. átokzsoltárok az erőszak és igazságtalanság tapasztalatát őrzik; a zsidó és keresztény értelmezés ezeket történeti, költői és lelki összefüggésükben kezeli, nem pedig magánbosszúra szóló egyszerű utasításként.

Az Újszövetség Jézust imádkozóként mutatja be. Imádkozik megkeresztelkedésekor, fontos döntései előtt, a tanítványokkal és magányosan, a Getszemáni-kertben, valamint a kereszten. Az evangéliumok szerint az Atyával való kapcsolata határozza meg küldetését; imájának központi mozzanata az Atya akaratának elfogadása. Tanítványainak a Miatyánkot adja, amelyben Isten nevének, országának és akaratának elsőbbsége megelőzi a mindennapi kenyérre, bocsánatra és szabadításra vonatkozó kéréseket.

A hegyi beszéd elutasítja a képmutató, emberi elismerést kereső imát és az értelmetlen szóhalmozást, de nem a kötött vagy ismételt imát mint olyat. Maga Jézus is imádkozik ismert zsoltárszövegekkel, a Miatyánk pedig megtanulható közös formula. Az újszövetségi követelmény a szív őszintesége, a megbocsátás, a hit, az alázat, a kitartás és Isten akaratának keresése. Pál apostol a „szüntelen imádkozásra” buzdít, és az imát a Szentlélek működésével kapcsolja össze, aki az ember gyengeségében közbenjár és lehetővé teszi az „Abba, Atya” megszólítást.

Teológiai értelmezés

A keresztény ima alapvetően szentháromságos szerkezetű. A legtöbb liturgikus ima az Atyához szól, a Fiú által, a Szentlélekben; ugyanakkor az Újszövetség és a keresztény hagyomány közvetlenül Krisztushoz, valamint a Szentlélekhez intézett imákat is ismer. A „Jézus nevében” való imádkozás nem pusztán záróformula, hanem azt fejezi ki, hogy a keresztény Krisztus küldetésével, tanításával és akaratával egységben fordul az Atyához.

A klasszikus keresztény felosztás szerint az ima fő tartalmi formái a dicsőítés vagy imádás, a hálaadás, a bűnbánat és engesztelés, a kérés, valamint a másokért mondott közbenjárás. Ezek gyakran egyazon imában kapcsolódnak össze. A kérő ima nemcsak anyagi javakra irányulhat: tárgya lehet a hit, a bölcsesség, a bocsánat, az erények, az üdvösség és a közösség java. A Miatyánk sorrendje sok keresztény hagyományban az imakérések mértékéül szolgál: az ideigvaló szükségletek helyet kapnak benne, de Isten országa és akarata összefüggésében.

A keresztény felfogásban az ima nem arra szolgál, hogy Istent tudatlanságából felvilágosítsa vagy változhatatlan akaratát kényszerrel megváltoztassa. A tomista magyarázat szerint az isteni gondviselés nemcsak a célokat, hanem azokat a másodlagos okokat és szabad emberi cselekedeteket is magában foglalja, amelyek által a célok megvalósulnak; a kérő ima e rend egyik eszköze lehet. Ebben az értelmezésben az ember nem az örök isteni döntést módosítja, hanem részt vesz abban a rendben, amelyben bizonyos javak az ima közvetítésével adatnak meg. Előd István ugyanezt úgy fogalmazza meg, hogy az ima a hívőben mélyíti a függés, a bizalom és a szabad, hálás elfogadás tudatát, és alkalmassá teszi a kegyelmi ajándék befogadására.

Liturgikus és személyes ima

A kereszténységben a közösségi és a személyes ima nem egymást kizáró formák. A liturgia az egyházi közösség hivatalos istentisztelete, amelyben a szentírási olvasmány, az ének, a válaszos könyörgés, a csend és a szentségi cselekmény egységet alkot. A történeti egyházakban az Eucharisztia vagy szentmise a keresztény istentisztelet középpontja; neve is a görög eukharisztia, „hálaadás” szóból ered. Az eucharisztikus ima dicsőítést, hálaadást, Krisztus üdvözítő művének emlékezetét, a Szentlélek segítségül hívását és az Egyházért, az élőkért és a holtakért mondott közbenjárást foglalhat magában.

A napszakok megszentelését szolgáló imaórák a zsoltárokra, szentírási olvasmányokra, himnuszokra és könyörgésekre épülnek. A nyugati katolikus hagyományban ezt az imaórák liturgiájának, a bizánci és más keleti rítusokban saját liturgikus könyvek és imaórák rendjének nevezik. A szerzetesi közösségekben a közös zsoltározás a napi élet ritmusát alakítja, de a zsolozsmában világi hívek is részt vehetnek.

A személyes ima formái közé tartozik a szabadon mondott ima, a szentírási elmélkedés, a lelki olvasmány, a csendes szemlélődés és a rövid fohász. A monasztikus eredetű lectio divina a Szentírás figyelmes olvasását, elmélkedő befogadását, imádságos válaszát és szemlélődő elmélyítését kapcsolja össze. A nyugati lelkiségi iskolák közül a Loyolai Szent Ignác nevéhez kötődő lelkigyakorlatok az emlékezet, képzelet, értelem és akarat bevonásával szemlélik a bibliai eseményeket; a kármelita hagyományban Ávilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a belső ima és a szemlélődés fokozatait tárgyalta.

A keresztény hagyomány a szóbeli imát, az elmélkedést és a szemlélődést nem mereven elválasztott osztályoknak, hanem egymásba átmenő formáknak is tekinti. A szóbeli ima elmélyülhet elmélkedéssé, az elmélkedés pedig egyszerűbb, fogalmilag kevésbé tagolt Istenre figyeléssé. A keresztény misztika ugyanakkor különbséget tesz az ember által gyakorolható összeszedettség és az ajándékként értelmezett misztikus szemlélődés között.

Katolikus hagyomány

A katolikus tanítás a liturgiát és a személyes áhítatot egymásra rendeli. A II. vatikáni zsinat szerint a népi ájtatosságokat úgy kell alakítani, hogy összhangban legyenek a liturgikus időkkel, a liturgiából fakadjanak és ahhoz vezessenek, mivel a liturgia az Egyház nyilvános istentiszteletének elsődleges formája. A katolikus magán- és közösségi áhítatok közé tartozik a rózsafüzér, a keresztút, a litánia, az eucharisztikus imádás, a kilenced, a zarándoklat és számos helyi imahagyomány.

A rózsafüzér ismétlődő szóbeli imáit a katolikus hagyomány Krisztus életének, halálának és feltámadásának szemlélésére szolgáló keretként értelmezi. Az ismétlés ezért elvileg nem öncélú: a figyelem ritmusát, a bibliai titkok felidézését és a belső imát szolgálja. Hasonlóképpen a litániák rövid megszólításai és válaszai a közösségi részvételt és a kitartó könyörgést segítik.

A katolikusok közvetlenül a Szentháromság személyeihez imádkoznak, és kérhetik Szűz Mária vagy a szentek közbenjárását. A katolikus teológia megkülönbözteti az egyedül Istennek járó imádást (latria) a szenteknek adott tisztelettől (dulia), Mária sajátos tiszteletét pedig hyperdulia néven jelöli. A szent megszólítása ebben a rendszerben nem azt jelenti, hogy a hívő önálló isteni hatalmat tulajdonít neki, hanem azt, hogy imáját és közbenjárását kéri. A kegyelem forrása és a megváltó közvetítés alapja a katolikus tanítás szerint egyedül Krisztus; a szentek közbenjárását az Egyház tagjainak Krisztusban fennálló közösségén belül értelmezik.

A katolikus és az ortodox egyház imádkozik a megholtakért. A katolikus gyakorlat ezt a holtak feltámadásába, az Egyház közösségébe és a halál utáni tisztulás lehetőségébe vetett hittel kapcsolja össze; bibliai előzményként különösen a 2Mak 12,42–45 szakaszát idézi. Több anglikán és metodista liturgia szintén tartalmaz a megholtakért mondott könyörgéseket, míg számos protestáns felekezet ezt nem fogadja el.

Keleti kereszténység

A keleti kereszténység egyházaiban a liturgikus ima, az ikonok, a tömjén, a meghajlás és a leborulás az ember testi-lelki egységének kifejezése. A bizánci hagyományban az isteni liturgia, a vecsernye, az utrenye és a többi imaóra gazdag himnuszköltészetet őriz. Az imákban gyakori a Szentháromság dicsőítése, Krisztus megszólítása, valamint Mária és a szentek közbenjárásának kérése.

A keleti szerzetesi lelkiség ismert formája a Jézus-ima: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön.” Rövidebb változatai már az ókeresztény sivatagi hagyományban megjelentek; később a hészükhazmus az összeszedettség, az éberség és a szív imájának rendszerébe illesztette. A gyakorlat célja nem a szöveg mágikus ismétlése, hanem a figyelem és a bűnbánat összekapcsolása Krisztus nevének segítségül hívásával.

Protestáns hagyományok

A protestantizmus imafelfogása sokrétű. A reformáció közös hangsúlya a Szentírás, Krisztus egyetlen közvetítő szerepe, a hitből fakadó bizalom és az anyanyelvű közösségi ima volt. A történelmi protestáns egyházak nem általában a megtanult imát utasították el: a lutheránus, református és anglikán liturgiákban megtalálható a Miatyánk, a zsoltározás, a hitvallás, a gyülekezeti könyörgés és számos rögzített szöveg. A különbségek inkább a liturgikus kötöttség mértékében, a szentek megszólításának megítélésében és a szabad ima szerepében vannak.

A lutheránus hagyományban Luther Márton kis katekizmusa a Miatyánkot a mindennapi keresztény élet alapimájaként magyarázza. A református istentiszteletben a prédikációhoz, a zsoltárénekléshez és a gyülekezeti könyörgéshez kapcsolódik az ima; Kálvin János az imát a hit legfontosabb gyakorlatának nevezte, és részletesen tárgyalta annak feltételeit. Az anglikán hagyományban a Book of Common Prayer és utódai a napi reggeli és esti imát, az Eucharisztiát, valamint az életfordulók liturgiáit egységes szerkezetbe rendezik.

Az evangéliumi és szabadegyházi közösségek gyakran a személyes megtéréshez, a bibliaolvasáshoz és a saját szavakkal mondott imához kapcsolják az imaéletet. A pünkösdi és karizmatikus mozgalmakban nagy szerepet kaphat a közösségi dicsőítés, a gyógyulásért mondott ima, a prófétai beszéd és a nyelveken szólás. A glosszoláliát ezek a közösségek a Szentlélek egyik ajándékaként vagy szavakon túli imaként értelmezhetik; a gyakorlat teológiai megítélése a kereszténységen belül eltérő.

Más vallásokban

Judaizmus

Zsidó férfi imádkozik a jeruzsálemi Nyugati falnál

A judaizmusban az ima a szövetség, a Tóra, a templomi emlékezet és a közösségi élet összefüggésében áll. A bibliai zsoltárok mellett alapvető szöveg a Séma Jiszráél, amely Isten egyetlenségét és szeretetének parancsát vallja meg, valamint a tizennyolc áldásból kialakult Amidá. A mindennapi imarendet a sziddur, az ünnepi rendet a mahzor tartalmazza. A hagyományos zsidó gyakorlat reggeli, délutáni és esti imát különböztet meg; bizonyos közösségi imákhoz tíz felnőtt zsidóból álló minján szükséges.

Az ima történhet zsinagógában vagy más helyen, egyénileg és közösségben. A hagyományos férfi ima kelléke lehet a tálit, a tefillin és a fej befedése; használatuk rendje irányzatonként és nemenként eltérhet. Az imairány Jeruzsálem felé mutat. A test mozgása, a meghajlás és az előre-hátra ringás egyes közösségekben az összpontosítás és a szöveg ritmusának része. A zsidó imádságban a dicséret és hálaadás megelőzi vagy körülveszi a kérést; az áldások a mindennapi élet eseményeit is Istenhez kapcsolják.

Iszlám

Muszlimok leborulnak egy mecsetben

Az iszlámban megkülönböztetik a kötelező rituális imát, a szalátot, a személyes könyörgést, a duát, valamint az Istenről való megemlékezés különféle formáit, a dzikrt. A szalát az iszlám öt pillérének egyike. A rituális tisztálkodás után, Mekka és a Kába irányába fordulva, meghatározott Korán-részletekkel, dicsőítő formulákkal és testmozdulatokkal végzik. A mozdulatsor állásból, meghajlásból, leborulásból és ülésből álló egysége a raka.

A szunnita gyakorlatban az öt napi ima a hajnali fadzsr, a déli zuhr, a délutáni aszr, a napnyugtakor végzett magrib és az esti isá. Az imaidők a nap járásához igazodnak, ezért évszakonként és földrajzi helyenként változnak. A pénteki déli közösségi ima különös jelentőségű, és prédikáció kapcsolódik hozzá. A duá nincs ugyanilyen szigorúan rögzítve: a hívő saját szükségleteiért vagy másokért könyöröghet. A szúfi hagyományokban a dzikr lehet csendes vagy hangos, egyéni vagy közösségi, és Isten neveinek, Korán-részleteknek vagy hitvallási formuláknak az ismétlését foglalhatja magában.

Hinduizmus

A hinduizmus sokféle hagyományában nincs minden irányzatra érvényes, egységes imarend. A védikus himnuszok, az áldozati formulák, az istenségekhez intézett énekek, a személyes könyörgések és a mantrák egyaránt betölthetnek imafunkciót. A prárthaná általánosan könyörgést vagy imát jelenthet, a púdzsa pedig az istenség tiszteletének rituális formája, amely felajánlást, fényt, illatot, éneket és recitációt is tartalmazhat.

A bhakti-hagyományokban az ima személyes, szeretetteljes odaadásként irányulhat Visnu, Siva, Déví vagy más istenségi alak felé. A Gájatri-mantra és más védikus formulák recitálása meghatározott napszakokhoz kapcsolódhat; a dzsapa során egy nevet vagy mantrát ismételnek, gyakran imafüzér segítségével. A mantra vallási jelentése irányzatonként eltér: lehet könyörgés, istendicséret, szent hangalak vagy a meditáció összpontosító eszköze.

Buddhizmus

Buddhista szerzetesek a Borobudur templomegyüttesnél

A buddhizmus nem minden irányzata értelmezi az imát teremtő Istenhez intézett beszédként. A buddhista gyakorlatban azonban megtalálhatók fogadalmak, menedékvételi formulák, érdemfelajánlások, kívánságok, védelmet kérő szövegek, a buddhákhoz és bódhiszattvákhoz intézett megszólítások, valamint mantrák és himnuszok. Ezek célja lehet a tudat alakítása, az együttérzés elmélyítése, a tanítás felidézése, az érdemek mások javára ajánlása vagy egy mennyei buddha segítségének kérése.

A théraváda hagyományban kiemelt szerepe van a Buddha, a dharma és a szangha tiszteletének, a szent szövegek recitálásának és a meditációnak. A mahájána egyes iskoláiban, különösen a Tiszta Föld-hagyományokban, központi gyakorlat lehet Amitábha Buddha nevének segítségül hívása. A tibeti buddhizmusban mantrákat, imazászlókat, imafüzéreket és imakereket is használnak. A meditáció és az ima egymáshoz való viszonya iskolánként változik; ezért a buddhista meditáció egészét nem lehet egyszerűen az „ima” nyugati fogalmával azonosítani.

Zoroasztrianizmus, szikhizmus és bahái hit

A zoroasztrizmus imái az Aveszta szövegeire, különösen a gáthákra és más liturgikus formulákra épülnek. A hagyomány a napot több imaidőre osztja, és az imához rituális tisztasági előírások, valamint a kuszti öv megoldása és újbóli megkötése kapcsolódhat. Az imádkozó a fény felé fordulhat, amely nem istenségként, hanem Ahura Mazdához kapcsolódó tisztaság és igazság jelképeként szerepel.

A szikhizmus napi imái a Guru Granth Száhib himnuszaira épülnek. A nitnem a nap különböző szakaszaiban recitált szövegek rendje; a közösségi istentiszteleten énekelt kírtan az isteni névre és a guru tanítására irányítja a figyelmet. A szikh imádság fontos közös formája az ardász, amely emlékezést, hálát, kérést és a közösség javáért mondott könyörgést foglal össze.

A bahái hitben a napi kötelező imák mellett sok, Baháalláh, a Báb és ’Abdu’l-Bahá írásaiból származó imaszöveget használnak. A kötelező imának három választható formája van; végzését meghatározott irány és egyes esetekben testmozdulatok kísérik. A bahái közösségekben nincs papság, ezért a közösségi áhítatokon a résztvevők felváltva olvashatnak imákat és szent szövegeket.

Az ima formái

Egyéni és közösségi ima

Az egyéni ima az imádkozó személyes helyzetét, döntéseit, örömét, bűnbánatát és szükségleteit fejezheti ki. A közösségi ima közös szövegeket, válaszokat, éneket és csendet használhat, és a közösség hitét, emlékezetét és önazonosságát is alakítja. A két forma kölcsönösen hathat egymásra: a liturgikus szövegek beépülhetnek a személyes imába, a személyes tapasztalat pedig új közösségi könyörgéseket és énekeket hívhat életre.

A „nyilvános” és „magán” megkülönböztetés nem egyszerűen a jelenlevők számát jelenti. A katolikus szóhasználatban például a pap egyedül végzett zsolozsmája is nyilvános, liturgikus ima, mert az Egyház hivatalos imájaként végzi; egy nagy csoportban mondott rózsafüzér viszont nem válik ettől liturgiává. Más vallások a közösségi és hivatalos jelleg határait eltérően vonják meg.

Kötött és rögtönzött ima

A kötött imák szövegét szent iratok, liturgikus könyvek, hitvallások vagy történetileg elfogadott imádságok őrzik. Előnyük, hogy nemzedékeken át közvetítik a közösség hitét, és olyan helyzetekben is szavakat adnak, amikor az egyén nehezen tudja megfogalmazni érzéseit. A rögtönzött ima ezzel szemben közvetlenül kapcsolódhat az adott pillanathoz és a személy saját nyelvéhez. A gyakorlatban a kettő gyakran összekapcsolódik: egy kötött ima szabad bevezetést vagy közbenjárásokat kaphat, a spontán ima pedig bibliai és hagyományos fordulatokat használ.

Az ismétlés több vallásban az összeszedettség, az emlékezés és a kitartás eszköze. Vallási szempontból az ismételt formula akkor válik problematikussá, ha a gyakorló a szavak puszta elmondásának automatikus, erkölcsi és személyes viszonytól független hatást tulajdonít. Ugyanakkor a figyelem időleges elkalandozása önmagában nem teszi semmissé a szándékosan megkezdett imát; a lelkiségi hagyományok inkább a figyelem visszaterelését, a szöveg értelmének átgondolását és a rendszeres gyakorlást ajánlják.

Szóbeli ima, elmélkedés és szemlélődés

A szóbeli ima lehet hangos vagy belsőleg kimondott, prózai vagy költői, beszélt vagy énekelt. A hangos ima a testet és a közösséget is bevonja, segítheti a figyelmet, és lehetővé teszi a közös válaszadást. A belső ima nem hallható, de továbbra is használhat szavakat és képeket.

Az elmélkedés során az imádkozó egy szent szöveg, vallási igazság, élethelyzet vagy példakép jelentését fontolja meg. A keresztény hagyományban az elmélkedés az emlékezetet, képzeletet, értelmet, érzelmeket és akaratot egyaránt bevonhatja, és gyakorlati elhatározáshoz vezethet. Más vallások meditációs módszerei ettől eltérő antropológiai és metafizikai keretben működhetnek, ezért az azonos magyar kifejezés nem jelent teljes tartalmi azonosságot.

A szemlélődésben a szavak és következtetések szerepe csökken, és az egyszerű, befogadó figyelem kerül előtérbe. A teista misztikák ezt az isteni jelenlétben időzésként vagy Istennel való szeretetkapcsolatként írhatják le; a nem teista hagyományok a tudat természetének, az ürességnek vagy a valóság múlandóságának belátására irányíthatják. A külső csendből ezért nem lehet önmagában megállapítani a gyakorlat vallási tartalmát.

Tartalom szerinti formák

A leggyakoribb tartalmi felosztás a következő formákat különíti el:

• imádás és dicsőítés: a transzcendens fenségének, jóságának vagy szentségének elismerése;
• hálaadás: a kapott javak, az élet vagy az üdvösség ajándékának megköszönése;
• bűnbánat és engesztelés: a vétkek megvallása, bocsánatkérés és a jóvátétel szándéka;
• kérés: lelki vagy testi javakért, segítségért, védelemért és vezetésért mondott könyörgés;
• közbenjárás: más személyekért, közösségekért, az élőkért vagy egyes vallásokban a megholtakért mondott ima;
• panasz és siralom: a szenvedés, igazságtalanság vagy istenelhagyatottság tapasztalatának Isten elé vitele;
• felajánlás és fogadalom: önmagának, cselekedetének vagy valamely vállalásának vallási célra rendelése.

Ezek a kategóriák elemző eszközök; egyetlen ima több tartalmi típust is egyesíthet. A hálaadó ima például dicsőítéssé válhat, a panasz bizalommal és kéréssel zárulhat, a közbenjárás pedig önfelajánlást is tartalmazhat.

Testtartás, gesztusok és eszközök

Az imádkozó testtartása a vallási jelentés hordozója lehet. Az állás az éberséget és tiszteletet, a térdelés az alázatot, a leborulás a teljes hódolatot, a kitárt vagy felemelt kéz a kérést és befogadást fejezheti ki. A keresztény ókor orans alakja állva, kitárt karral imádkozik; a középkori Nyugaton elterjedt az összetett kéz, míg a keleti kereszténységben a meghajlások és leborulások ma is gyakoriak. A zsidó, muszlim, hindu és buddhista hagyományok saját, részletesen szabályozott testtartásokat őriznek.

Az ima eszközei közé tartozhat imakönyv, szentírás, ikon vagy más vallási kép, gyertya, füstölő, imafüzér, imaöv, imaszőnyeg, imazászló vagy imakerék. Az eszköz vallási értelme nem pusztán tárgyi tulajdonságából, hanem a hagyományban betöltött szerepéből és a használó szándékából ered. A történeti egyházakban a liturgikus öltözet és berendezés a közösségi istentisztelet rendjét és ünnepélyességét szolgálja, de az imádkozás érvényét nem teszik minden körülmények között tárgyi kellékektől függővé.

Hely és idő

Sok vallás szent helyeket, templomokat, mecseteket, zsinagógákat, szentélyeket és zarándokhelyeket jelöl ki az imára, ugyanakkor a személyes ima általában nem korlátozódik ezekre. Az otthoni imasarok, a családi asztal, a munkahely, a természet vagy az utazás helyszíne is imatér lehet. A magány és a közösség egyaránt sajátos lehetőséget ad: a csend segítheti az összeszedettséget, a közösség pedig hordozhatja az egyént és nyilvánosan kifejezheti az összetartozást.

A rendszeres imaidők a nap és az év ritmusát szent rendbe foglalják. A reggeli és esti ima számos vallásban megtalálható; a judaizmus három, az iszlám öt napi imaidőt ismer, a keresztény zsolozsma pedig több napszakot kapcsol össze a zsoltározással. Az ünnepi naptárak, böjti időszakok, emléknapok és zarándoklatok szintén saját imaszövegeket és szertartásokat alakítanak ki.

Filozófiai és teológiai kérdések

Az ima és az isteni változhatatlanság

A kérő ima egyik klasszikus filozófiai problémája, hogy miként lehet értelmes a kérés, ha Isten mindentudó, jó és változhatatlan. A teista válaszok többnyire elutasítják azt a képet, amely szerint az ima új információt közölne Istennel vagy külső nyomással változtatná meg döntését. Az ima értelmét inkább a személyes kapcsolatban, az emberi szabadság bevonásában, a vágyak rendezésében és az isteni gondviselés eszközeiben látják.

Aquinói Szent Tamás szerint nem azért imádkozik az ember, hogy megváltoztassa az isteni rendelkezést, hanem azért, hogy imája által nyerje el azt, amit Isten e közvetítő okkal együtt rendelt el. E felfogásban az ima és a cselekvés nem versenytársak: az imádkozó köteles a rendelkezésére álló erkölcsi és természetes eszközöket is használni. A gyógyulásért mondott ima például nem helyettesíti az orvosi ellátást; a békéért mondott ima nem mentesít a kiengesztelődés és az igazságos cselekvés alól.

Meghallgatás és meg nem hallgatott kérés

A vallási hagyományok különbséget tesznek az ima meghallgatása és a kérés szó szerinti teljesülése között. A keresztény teológia szerint az imameghallgatás összefügg a kérés tárgyával, Isten akaratával, az imádkozó javával és az üdvösség rendjével. A kérésre adott válasz lehet eltérő attól, amit az ember előre elképzelt; az ima gyümölcsének tekinthető a belső átalakulás, a kitartás, a tisztább ítélet és az elfogadás is. A Getszemáni-kert imája ezért a konkrét kérés és az Atya akaratára való ráhagyatkozás együttes mintája.

A meg nem teljesült kérés a vallási tapasztalat egyik legnehezebb kérdése. A bibliai panaszima nem hallgatja el ezt a feszültséget, hanem Isten előtt mondja ki. A teológiai értelmezések óvakodnak attól, hogy minden szenvedést az imádkozó hitének hiányával vagy erkölcsi hibájával magyarázzanak. A vallási közösségek pasztorális gyakorlatában ezért fontos megkülönböztetni a reményt a biztos eredmény ígéretétől, valamint az imát a beteget vagy szenvedőt hibáztató magyarázatoktól.

Ima és mágia

Az ima mágikus felfogása akkor jelenik meg, amikor egy formulának, tárgynak vagy rítusnak a személyes, erkölcsi és vallási kapcsolattól független, automatikus eredményt tulajdonítanak. A szent szöveg pontos megtartása vagy az ismétlés önmagában nem tesz egy gyakorlatot mágikussá; döntő az a jelentés, amelyet a hagyomány és a gyakorló a cselekményhez kapcsol. A kötött liturgia úgy is tekinthető személyes és közösségi válasznak, hogy formája szigorúan szabályozott, míg egy látszólag spontán könyörgés is válhat manipulatívvá, ha Istent eszköznek tekinti.

Az ima, az áldás, a ráolvasás és a varázsformula történetileg érintkezhetett egymással, de fogalmi azonosításuk félrevezető. A vallástörténeti kutatás nem támasztja alá azt az egyszerű evolúciós elméletet, amely minden imát egy korábbi mágikus szakasz maradványának tekint. Az egyes szövegeket és rítusokat saját történeti közegükben, a résztvevők szándékának és a hagyomány értelmezésének figyelembevételével vizsgálják.

Valláspszichológiai és orvosi vizsgálatok

A valláspszichológia az imát többek között a figyelem, az érzelemszabályozás, a jelentésadás, a kötődés, a közösségi támogatás és a megküzdés szempontjából kutatja. A személyes ima segíthet az események értelmezésében, a remény fenntartásában és az erkölcsi önvizsgálatban, de a vallásos megküzdés nem minden formája kedvező. A támogató, együttműködő istenkapcsolat és a közösségi segítség más következményekkel járhat, mint az a meggyőződés, hogy a szenvedés feltétlenül isteni büntetés, vagy hogy minden felelősséget az emberi cselekvés helyett a természetfölöttire kell hárítani.

A másokért végzett, távolból mondott közbenjáró ima egészségügyi hatását több ellenőrzött vizsgálatban is tesztelték. A kutatások módszertanilag nehezek, mert az ima tartalma, a résztvevők más imái, a vallási meggyőződés és az „eredmény” fogalma nem szabványosítható teljesen. A nagy, többközpontú STEP-vizsgálat nem talált javulást a szívkoszorúér-áthidaló műtéten átesett betegek szövődménymentes felépülésében a kijelölt közbenjáró ima hatására. Egy Cochrane-áttekintés szerint az egyedi vizsgálatok némely pozitív eredménye ellenére az összesített bizonyíték nem volt meggyőző; a szerzők további ilyen klinikai vizsgálatok finanszírozását sem tartották indokoltnak.

E vizsgálatok a meghatározott klinikai végpontok mérhetőségére vonatkoznak, nem döntik el az ima teológiai jelentését, és nem mérik teljes körűen az imádkozó személy lelki, erkölcsi vagy közösségi tapasztalatát. Az orvosi és pszichológiai kutatás ezért külön kezeli az ima lehetséges pszichoszociális következményeit és a természetfölötti meghallgatás vallási állítását.

Magyar népi imádsághagyomány

A magyar népi vallásosságban a reggeli és esti imák mellett jelentős szerepet kaptak a munkakezdő fohászok, az étkezési áldások, az útra keléskor mondott könyörgések, a betegágy és a haldoklás imái, valamint a búcsújárások és virrasztások közösségi énekei. A földművelés, állattartás és házi munka egyes mozzanatai keresztvetéssel vagy rövid Jézus-, Mária- és szentmegszólítással kezdődhettek. A vallásos szövegek családi és helyi változatokban öröklődtek, gyakran énekkel, legendával és szokáscselekménnyel együtt.

Az archaikus népi imádságok között találhatók bibliai, liturgikus és apokrif elemeket vegyítő szövegek. Ezek tudományos gyűjtése a folklorisztika és a néprajz része; a legismertebb magyar gyűjtemények egyike Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék című munkája. A népi ima nem azonos automatikusan az adott egyház hivatalos liturgiájával vagy tanításával: a szövegekben egyházi imák, helyi költői alakzatok, történeti emlékek és olykor mágikusnak értelmezhető elemek is egymás mellé kerülhetnek.

Források

• Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II–II, q. 83, a. 1–17.
• Diós István – Viczián János (szerk.): „Imádság”. In: Magyar Katolikus Lexikon. Budapest: Szent István Társulat, 1993–2014.
• Elbogen, Ismar: Jewish Liturgy: A Comprehensive History. Philadelphia–Jerusalem: Jewish Publication Society, 1993.
• Flood, Gavin: An Introduction to Hinduism. Cambridge: Cambridge University Press, 1996.
• Görföl Tibor – Máté-Tóth András (szerk.): Világvallások. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2009. ISBN 9789630587082.
• Harvey, Peter: An Introduction to Buddhism: Teachings, History and Practices. 2. kiadás. Cambridge: Cambridge University Press, 2013.
• Heiler, Friedrich: Prayer: A Study in the History and Psychology of Religion. New York: Oxford University Press, 1958.
• A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2558–2865.
• Marthaler, Berard L. et al. (szerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. kötet. Detroit–Washington: Thomson Gale–The Catholic University of America, 2003. „Prayer”, „Prayer (in the Bible)” és „Prayer (Theology of)” szócikkek.
• Pargament, Kenneth I.: The Psychology of Religion and Coping: Theory, Research, Practice. New York: Guilford Press, 1997.

További információk

• Magyar Katolikus Lexikon: Imádság
• A Katolikus Egyház Katekizmusa: A keresztény imádság

Kapcsolódó szócikkek

• Az imák hatásossága